Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Félig tele, félig vízió, avagy gondolatoka hazai médiarendszer reformjához Berkó Gergely – Pál Gergõ, mediakutato.hu, 2007 tél Részlet a cikkbõl. Ha valamin nem tudsz változtatni, kötelességed, hogy legalább megpróbáld leírni – Rainer Werner Fassbindert máig sokan idézik, de vehemens és nyeretlen kétévesekként mi igyekszünk nem megelégedni ennyivel. A magyarországi médiahelyzetet inkább annak gyakorlati oldaláról ismerõ újságírókként célunk nem csupán kórismét (és hevenyészett taposóakna-térképet) adni. Arra is törekszünk, hogy néhány – nemegyszer provokatív – gondolattal vitába húzzuk a szakmai közvéleményt a közmédiumok felügyeletének egyes kérdéseiben. Tesszük ezt azért, mert a tanulmány születésének idején az ötpárti tárgyalások még messze nem jutottak abba a fázisba, hogy ezt a témát lezárták volna, így látunk esélyt arra, hogy elképzeléseink katalizálhatják a folyamatokat.1 1. Várólista „Hat esztendeje annak, hogy megalakult a Nemzeti Kerekasztal médiaalbizottsága, s nekifogott a rádió és televízió helyzetének rendezéséhez. Azóta minden esztendõben úgy volt, hogy az év végére megszületik a törvény” – olvashatjuk egy 12 évvel ezelõtti lapszemelvényben (Magyar Nemzet, 1995: 7). És máris déj? vu-nk lehet, hiszen az utóbbi években is sorra készültek törvényreform-tervezetek, amelyek aztán rendre elhaltak: akadt, amelyik szakmai vitaanyag maradt, de olyan is, amelyik kormányzati szinten szenvedett ki lassacskán. Ami közös volt bennük: a szándék az 1995 végén a parlament által elfogadott és 1996 elején hatályba lépett törvény2 által kialakított torz helyzet átszabására, valamint a már láthatóan közelgõ digitális átállás elõkészítésére. Akárcsak az, hogy nem sikerült kétharmados támogatást mögéjük gründolni. A végeredmény az lett, hogy ma nem tudni, mikorra lesz eredménye a multiplex-pályázatnak, hiszen a kormányzat a Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) tanúsága szerint az elsõ menet eredményhirdetésének idejére ígér új tartalomszabályozást (NAMS, I/6). Eközben arra senki nem gondol, hogy érdemes (lett) volna már a kiírás elõtt egyértelmûvé tenni: milyen követelményeknek kell a majdani „albérlõknek” megfelelniük. Ehelyett 2007. október 31-ig nemhogy a multiplex-kiírás nem született meg, de még azt sem sikerült elérni, hogy határidõre kikerüljön a korlátozás a szövegbõl. Ezek után szkepszissel várjuk, sikerül-e idõre rendezni a médiahatóság helyzetét és a szimultán sugárzás ügyeit. 1.1. Folt, nincs „A mai magyar médiafelügyeleti rendszer olyan, mint egy rossz western. Két szereplõ áll egymással szemben a poros fõutcán, a tûzõ napon, pisztolytáskára engedett kézzel, és vár. És ha valamelyik megmozdul, a másik azonnal lõ, függetlenül attól, hogy a rivális támadni készült vagy orrot fújni” – minõsítette a helyzetet egy magánbeszélgetésben egy médiával foglalkozó újságíró (idézi Berkó, 2007a: 2). Egyfelõl úgy gondoljuk: igaza volt. Másfelõl úgy, hogy a helyzet egy nehezen kikerülhetõ csapdát rejt magában. Ugyanis vagy megmaradnak a szabályozásban a hibrid regulák (mint a kereskedelmi bevétellel is számoló közszolgálati médiumok, a kevert kuratóriumi rendszerek és társaik), vagy elindul a rendszer a tiszta megoldások felé. Az utóbbi esetben arról kell dönteni, hogy több gyenge erõközpontot vagy egy erõset hozzanak-e létre – például a médiaellenõrzés vagy a közszolgálati intézmények felügyelete terén. 1.2. Kicsi a rakás Az elsõ változat veszélye a túlzott széttagoltság és a nyomában járó áttekinthetetlenség, valamint a párhuzamos struktúrák szükségtelen kiépülése. A másodiké az, hogy megvalósulása valószínûségét igencsak csökkenti a pártközi marakodás. Olyan ez, mint amikor az óvodások teljes egyetértésben határozzák el, hogy tengerészesdit játszanak – majd néhány perc múlva, amikor kiderül, hogy senki nem akar matróznak és elsõ tisztnek állni, már azért tépik egymás haját, hogy melyikük legyen a kapitány. Ráadásul természetes, hogy az éppen (át)alakuló rendszerekben befolyásos posztokon sokan akadnak, akik inkább egy gyenge vezetõ megválasztásában vagy pozícióban tartásában érdekeltek (Berkó, 2007b: 32–33). Ez alapján – noha kétségtelen, hogy A Nagy Összevonás után a közmédia milliárdokkal kevesebbe kerülne az adófizetõknek – meggondolandónak tartjuk és szorgalmazzuk a különálló intézmények fenntartását. Ez nemcsak a közmédia sokszínûségét segítené megõrizni, de arról is gondoskodna, hogy egyik oldal se tudja egyetlen huszárcsínnyel elfoglalni a szférát. 1.3. Rossz tapasztalatok Javaslatunkat annak ellenére fenntartjuk, hogy világos a számunkra: a politika szereplõinek nemigen volna ínyére, ha saját befolyásukat ily módon korlátoznák. Már csak azért sem, mert aki egy kicsit is nyitott szemmel jár, láthatja, hogy az elszenvedett igazságtalanság – legyen szó vélt vagy valós sérelemrõl – a magyar politikai és médiaelitet is immunissá tette a mások fájdalma iránt (Emcke, 2003: 76). Aki kétkedik ebben, tekintse át a hazai média körüli, az 1930-as évektõl folyó hercehurcát (Berkó, 2007a: 5–9), a magyar médiaháború rövid történetét vagy a hazai médiaügy jelenlegi állását. A magát sértettnek érzõ fél keservét pedig csak fokozhatja, ha úgy véli: eleve lehetetlen feladat áldozata – márpedig a terület újraszabályozása soha nem kecsegtetett ölünkbe pottyanó eredménnyel. Ennek lehet példája, hogy míg a 2007. év elején látszott még esély arra, hogy egyszerre szabályozzák a közszolgálati és a tartalmi kérdéseket (Pál, 2007a: 34), addig a NAMS már egyértelmûen fogalmaz: „A kormányzat kétlépcsõs jogalkotási munkára tesz javaslatot”: elõbb a piacra lépés, a mûsorterjesztés és a felügyelet kérdését rendeznék, amit „a jövõ évben a közszolgálati mûsorszolgáltatásra vonatkozó törvény követ” (NAMS, I/4). 1.4. Példa, beszéd A veszélyekkel kapcsolatos álláspontunkat annak ellenére fenntartjuk, hogy kórosan konszenzushiányos korunkban akár sikertörténetként is emlegethetnénk a média-újraszabályozás elõhangját, a digitális átállásról szóló törvény (Dát) 2007 nyarán történt elfogadását. És nem csupán azért, mert egy csapásra sikerült behozni vele egy több mint fél évtizedes lemaradást (Pál, 2007a: 34), és bizonyítani, hogy „nagy dolgokban” konszenzusképesek a parlamenti pártok. Van azonban a dolognak egy hátulütõje. Ha a jogszabály tervezett kisgenerálja jól sikerül, a Dát amolyan bezzeg-gyerekké válhat, amibe bármikor belepiszkálhat egy kicsit a politika, ha némi sikerélményre szottyan kedve. Arra vonatozó aggályaink pedig, hogy a szakmai érveket bármikor felülírhatják a politikaiak (Berkó, 2007a: 3), mára már beigazolódtak: az elsõ multiplexre – ha nem is nevesítve – bekerül a többek által pártkötõdésûnek mondott, pár százalékos nézettségû Magyar ATV és HírTV, a kiskapu megnyitását pedig a legenyhébb megfogalmazások szerint is engedékenyen figyelte a két nagy politikai erõ. 2. Helyszûke Tették ezt annak ellenére, hogy ezzel az elsõ, szinte az egész országot lefedõ multiplexet könnyen amolyan digitális szegényházzá tehetik. Médiaszakemberek azzal számolnak, hogy – a ma gyõztesnek tûnõ MPEG2 technikával – maximum hat-hét adó zsúfolható fel erre a hálózatra, csakhogy ebbõl három helyet kapásból elvisz a Magyar Televízió két és a Duna Televízió egy csatornája. A két kedvezményezett közéleti tévé belépésével így legfeljebb egy-két pozíció marad szabadon. De megéri-e bekerülni egy olyan társaságba, amelynek összesített nézettsége csak közelíti az RTL Klub vagy a TV2 által egyedül produkált mutatókat (Rudi, 2007: 49)? Kérdéses persze, hogy ez a helyzet (az újabb multiplexek megnyitásával, illetve a tömörítési technika fejlettebbre cserélésével) mikor változik. Nincs azon mit csodálni, ha a kormány a megszorítások kellõs közepén nem akar euró-tízmilliókat set-top box-támogatásra fordítani. Az azonban már igencsak kérdéses, hogy érdemes és elfogadható-e úgy megvetetni százezrekkel az olcsóbb MPEG2-es felszerelést, hogy már most világos: azt pár év múlva cserélniük kell. Még akkor is, ha a külföldi tapasztalatok alapján világos: a közönség zöme az utolsó pillanatban cserél majd (MTI, 2007a). 2.1. Utolsókból elsõk Az átállási trén élén értelemszerûen a közszolgálati csatornáknak kell menetelniük; a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ezek húzzák maguk után a többieket a DVB-T-be (MTI, 2007a). De mi lesz a fennmaradó helyek sorsa? A két országos kereskedelmi tévé akár még diktálhat is e téren, hiszen nélkülük alapjaiban kérdõjelezõdik meg a vállalkozás sikere. Még akkor is, ha tudjuk: a be nem kábelezett háztartások – ma 30 százalék körüli – aránya rohamosan csökken, ráadásul az esetek zömében a rosszabb anyagi helyzetû (így kereskedelmi szempontból kevésbé vonzó) célcsoportokról van szó. Kérdés az is: hajlandóak-e a kábelszolgáltatók premizálni, hogy a két nagy kereskedelmi tévé ne menjen fel valamelyik multiplexre, hanem várja be a hálózatkiépítést. Ráadásul, ha 15–20 százalék alá esik a bekábelezetlenek részaránya, lehet, hogy meg sem éri a muliplex-üzemeltetés vagy a csatornahely-szerzés. Különösen, ha azt vesszük alapul: a hazai háztartásokban átlagosan már ma is több csatorna fogható, mint amennyire a polgár igényt tart (NAMS II/62). „Miért engedjen be bárki a lakásába egy dobozt, amin pont azt nem láthatja, amit akar” – tette fel a kérdést a set-top boxra célozva saját cége szempontjából teljesen jogos megközelítésben az RTL Klub vezérigazgató-helyettese (MTI, 2007b) az idei Internet Hungaryn. Eközben a vetélytárs TV2 jogi igazgatója virágnyelven azt adta hallgatósága tudomására: ha nem lesznek számukra elfogadhatóak a tulajdonkoncentrációs szabályok, „más módon” lesznek kénytelenek csatornacsaládot építeni (MTI, 2007b). 2.2. Határesetek A „nagyoknak” pedig elég jó lapjaik vannak: ha a törvényhozók komolyan gondolják, hogy a NAMS-ban is vázolt sokszereplõs, versenyalapú, innovatív ágazatot szeretnének faragni a magyar médiából, nem kezdhetik azzal, hogy megfojtják a két kereskedelmi csatornát, például oly módon, hogy nem engedik õket terjeszkedni, kizárva a Nyugat-Európában jól mûködõ csatornacsalád-modellt. Abban az iparági szakértõk egyetértenek, hogy az egymagukban álló adók lassan elhalnak vagy egy nagyobb egységbe integrálódnak; a négy-ötcsatornás tévécsaládoké a jövõ. Ezért az is kézenfekvõnek látszik, ha a bejegyzés vagy a mûködés helyétõl függetlenül határozza meg a törvényhozó a tulajdonosi koncentráció szabályait, mégpedig vagy százalékos arányban, vagy a közszolgálati csatornák teljes népességre számított, egész napos részesedéséhez viszonyítva, például csoportonként (értelemszerûen a közvetett tulajdonlást is figyelembe véve) 1,5-ös szorzóval. Ezzel elkerülhetõ, hogy tévéiket külföldre, esetleg más cég nevére bejegyeztetve nyerjenek egérutat a kötöttségek alól a szolgáltatók. Ha ugyanis itt maradnak, azzal nem csupán könnyebben ellenõrizhetõek, de adót is itt fizetnek – ezzel némiképpen befoltozva azt a lyukat, amit a koncessziósdíj-kiesés okoz majd az állami büdzsén. Közkeletû iparági vélekedés szerint az RTL Klub és a TV2 térvesztése miatt túlzóak a meghatározó véleményformáló-képességû (MVK) adók definíciójában foglalt adatok. (Egy szakújságíró egy magánbeszélgetésen úgy fogalmazott: ezzel az erõvel akár a királyválasztás szabályait is részletesen törvénybe foglalhatnák.) Tény, hogy a két nagy folyamatosan veszít nézõtáborából, de az még korántsem világos, mikor és milyen szinten áll meg (vagy épp fordul meg) ez a folyamat. 2.3. Családi kör Elképzelésünk szerint – ha az MVK-passzus végül bekerül a normaszövegbe – az összesített csatornaszámtól függetlenül itt is a közszolgálati adók összeredményét kellene határként kijelölni. Már csak azért is, mert ha ennél magasabb az érték, akkor joggal merül fel a kérdés: miért tart fenn mintegy ötvenmilliárd forintért, meghatározó véleményformálásra képtelen médiumokat az állam. Megfontolandónak tartjuk, hogy az MVK intézménye – ha lesz ilyen – csak a hír- és az információs mûsorokra vonatkozzon. A többi produkció esetében ugyanis kétséges, hogy vélemény- vagy ennél jóval nehezebben megfogható ízlésformálásról van-e szó. Ugyanakkor ebben az esetben külön kell biztosítani, nehogy „bújtatott információs mûsorok” jöjjenek létre. Azt is meggondolandónak tartjuk, hogy – mint az korábban már többször felmerült – a törvényhozó szabályozza újra a pártatlanág kérdését, a kereskedelmi adók közül csak a bizonyos közönségarányt elérõkre terjesztve ki azt. Nem gondoljuk, hogy a hazai viszonyok között ez Magyarországon nem látott változásokat (Páll, 2007) eredményezne. 2.4. Sufnituning De lépjünk vissza egy kicsit még a bezzeg-gyerekséghez, pontosabban oda, hogy mi történhet, ha a politika úgy dönt: sok kis lépéssel ugorja át a szabályozási keret és a valóság között tátongó szakadékot! A „motorjavítás repülés közben” kezdõdhet például úgy, hogy idõvel (vagy éppen a mostani körben) rendezi a médiahatóság helyzetét. Hiszen az Alkotmánybíróság június végi döntésébõl az következik, hogy ez év utolsó másodpercétõl nincsenek a szankcionáláshoz elengedhetetlen hatósági jogosítványai az Országos Rádió és Televízió Testületnek (ORTT), amely így csak perelhet. A hazai bíróságok mûködését (például az eddig meghatározott ORTT-határozatok sorsát) elnézve ez alapesetben másfél (MTI, 2007c), de akár négy-hatéves hercehurcához is vezethet – ennek pedig nem a mûsorszolgáltatók, legfeljebb azok pénzügyi igazgatói számára lehet elrettentõ ereje. A perköltségek miatt. „Cserébe” viszont elszabadulhat a pokol; a jelek szerint ugyanis nemigen akad olyan tévé vagy rádió, amely azzal foglalkozna, mi lesz vele fél évtized múlva. Egy kis malíciával azt is mondhatjuk: a társasjáték szereplõi számára a médiahatóság helyzetének rendezése akár azzal az elõnnyel is járhat, hogy így elbliccelhetik vagy szétszabdalhatják a tartalomszabályozás újraírását. Így a játékosok a mindenki által rossznak tartott, de mára bejáratott és kiismert keretek között intézhetik tovább ügyeiket. Ezzel a forgatókönyvvel fenyeget a NAMS azon kitétele, amely igen enyhén fogalmaz az új kódex ügyében, amikor azt fejtegeti: a kancellária és a stratégiaalkotó csapat „lényegesnek tartja” (NAMS, I/6), hogy a multiplex-pályázat (legkésõbb jövõ év eleji) zárásáig szülessen meg az új szabályzat – garanciákat azonban nem rejt az anyag. Pedig meglehetõsen szerencsés idõben került közkézre a NAMS: jövõre lejár az ORTT-tagok, a háromból két médiakuratóriumi elnökség, valamint a közmédiára fordított költségvetési pénzek több mint felét elnyelõ Magyar Televízió elnökének mandátuma, a digitális mûsorterjesztés indulásával kapcsolatos szabályok megteremtése pedig tovább nem odázható. A teljes cikk itt olvasható Berkó Gergely, Pál Gergõ Félig tele, félig vízió, avagy gondolatoka hazai médiarendszer reformjához. mediakutato.hu, 2007 tél.